Azoknak, akik már olvasták a korábbi utazási beszámolóimat, bizonyára furcsa lesz ez az írásom, de az a helyzet, hogy az igazsághoz ez is hozzá tartozik, így gondoltam ezt is kiírom magamból. Remélem, senkit sem ábrándítok ki.:)
Először is szeretném leszögezni, hogy az alábbi gondolatokat a mi családunk, a mi élethelyzetünk generálta. Biztos vagyok benne, hogy teljesen más helyzeteket szül, ha például több gyermek van, illetve óriási különbség lehet, a gyermekek/szülők habitusa között is. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy így vagy úgy, de többeket érinthet ez a kis eszmefuttatás.
21.századi családkép: Családi nyaralás, kontra kettesben a szülők!
Csak nemrég kezdem realizálni, hogy ez a kérdés nem is olyan egyszerű.
Van, aki fél picivel elindulni. Van, aki azt mondja, az akkor nem is nyaralás, hiszen ugyanaz a meló, csak máshol. És persze vannak a bátrak, akik belevágnak lesz, ami lesz alapon.
Én az utóbbi táborba sorolom magamat. Mi minden egyes szabad fillérünket, és percünket utazásra fordítjuk, de ahogy nő a gyermekünk, kezdek rájönni, hogy ez a döntés sem fekete vagy fehér.
Azok, akik szeretnének/tudnának utazni, de nem mernek gyerekkel nekivágni, azt érzik, hogy nagyobb a felelősség, mi lesz, ha történik valami, hogy fogja bírni a kicsi az utat...
Akik csak ez utóbbiért nem mernek elindulni, azokat mindig próbálom megnyugtatni.
A baj bárhol utolérheti az embert. Külföldön egy kicsit jobban fel kell készülni, hogy tudjuk kezelni a helyzetet. Egy mindenre kiterjedő utasbiztosítással, megfelelő szervezéssel, ha szükséges védőoltások beadásával, probiotikumok folyamatos szedésével ezeket a lehetőségeket kivédhetjük.
A gyerekek pedig imádnak, sőt jobban tudnak utazni, mint mi.:D
Busszal, vonattal, repülővel...mindegy. Egyszerűen imádják.
Nekünk van egy 8 éves, okos, érdeklődő, erős akaratú kislányunk, akivel 2 éves kora óta utazgatunk. Eleinte csak Európán belül, aztán valamikor 4 éves kora körül már messzebbre is elindultunk.
Persze a fenti kérdés ugyanúgy aktuális ha a szomszéd városba szeretnénk elutazni, hiszen a cél minden esetben a testi/lelki feltöltődés, a komfortzónából való kimozdulás, és a világ felfedezése.
Nálunk az elején fel sem merült, hogy külön utazzunk. Nemcsak azért mert nem igazán tudjuk kire hagyni a gyermekünket, hanem mert jó kis csapatot alkotunk mi együtt a kislányunk, a férjem és én, és az utazás végén mindig a jól ismert euforikus érzést éreztük, amiért imádunk menni.
Gyermekkoromban a helyi strandra sem volt lehetőségem eljutni, így mérhetetlen örömmel tölt el a látvány, hogy milyen magabiztosan megy előttem a cseppem, ahogy rácsodálkozik a világ csodáira, ahogy kacagva ugrál apukája nyakából, amint valami vízfelületet talál.
Na de most elérkeztünk a fekete leveshez.
Mi van akkor, ha várt feltöltődést keresztbe húzza például a növekvő gyermekünk ébredező akarata, és az ezt követő konfliktusok? 
Ha a várt feltöltődés helyett azt érzed, hogy kellene egy ágyú, amivel kilőnek...például a holdra. Mindegy, csak messze legyen, és ne legyen ott SENKI!
Hogy kell kikapcsolódni a kikapcsolódásból?
Nem tudom mások hogyan csinálják, de mostanra realizálódott bennem az az igény, hogy bizony gyermek nélkül is szeretnék néha ... csinálni valamit, BÁRMIT, legfőképp néha utazni!
Amit pedig fel kell dolgoznom ezen igényem kapcsán, az a lelkiismeretfurdalás.
Merthát hogyan lehet összehozni azt, hogy imádom megmutatni neki a világot, megosztani vele a különleges pillanatokat azzal, hogy most egy kicsit magamra akarok figyelni, hogy egy kicsit felnőtt akarok lenni?
Korunk egyik problémája, gondolom a jellemzően kései gyermek vállalás miatt, hogy a nagyszülők már nem tudnak olyan aktívan részt venni a családi életben. A mi esetünkben már maguk is gondozásra szorulnak. Az én gyermekkoromban teljesen természetes volt, hogy időnként eltöltöttünk 1-2 hetet a nagymamáéknál. (Óóó Istenem, mit meg nem adnék érte!)
Ráadásul akkor még nem volt ennyire tudatos a gyereknevelés.
Ha a gyerek túlélte a napot, és nem bukott meg az iskolában, akkor túl nagy gond nem volt. :D
Ami persze nem volt minden esetben hasznos, de a szülők szempontjából határozottan előnyösebb volt.
Azt hiszem, hogy mint mindenben, itt is az arany középút lenne a legszerencsésebb.
Feltételezem ha néha előfordult volna, hogy a kislányunk máshol is eltölt egy kis időt, akkor ez a lelkiismeretfurdalás nem lenne, és nekünk szülőknek, újra lenne energiánk élvezni az életet, a gyerekneveléssel együtt.
Kár lenne tovább homokba dugni a fejem. Be kell ismernem, hogy már a szülői képességem rovására is megy az állandó 100%-os fókusz, amivel a gyermekünk felé fordulunk, és ezzel bizony neki is ártunk.
Ha nem őszinte a lelkesedés, ha nincs elég türelem a nyiladozó ego egészséges korlátok között tartásához, ha elfogy az erő, és nincs lehetőség a kimerült "tartályok" feltöltésére, akkor azt hiszem kijelenthetjük, hogy nem jó úton járunk.
Ez természetesen nemcsak az utazás kapcsán, hanem az élet minden területén megjelenő probléma.
Nálunk azért pont az utazás témakörében bukott ki ez a gondolat, mert egy ideje a családi életünk jelentős részét, vagy az utazás szervezése, vagy az utazás, vagy annak a feldolgozása, leülepedése teszi ki, így érthető módon komoly figyelmeztetés, ha az eddig megszokott felemelő pillanatok/érzések helyett, kezd eluralkodni a frusztráció, és az elégedetlenség érzése.
Tehát a felmerült kérdéseim a következők!
Kell-e, hogy MINDIG a gyermekünkkel töltsük el például a nyaralást?
A második kérdésem sokkal tárgyilagosabb , és főleg azokhoz szól, akiknél szintén nem lehetőség a nagyszülői segítség. :)
Mégis, hogy a fenébe lehet felnőtt időt kiszakítani magunknak, ha nincs akire hagyjuk a gyermeket?
Mindenesetre nálunk az elhatározás megszületett. Arról még fogalmunk sincs, hogy hogyan fogjuk megoldani, de néha anya/apa bizony kettesben fog feltöltődni.
És azután alig fogjuk várni a közös családi nyaralást.
Hiszen a világ gyönyörű, és mi mindig arra fogunk törekedni, hogy amennyire tőlünk telik, ezt megmutassuk a gyermekünknek.
A kulcsszó azt hiszem az "amennyire tőlünk telik ". ;)
